Finito – Interjú Gál Ködöböcz Zsuzsannával és a RADYG Társulatával

A Ráckevei Ady Endre Gimnázium bemutatta: Tasnádi István – Finito. Na. De. Ez a történet itt nem ért és nem is érhet véget, hiszen az előadás végén mi nézők is kerestük a saját olvasatunkat eme vaskos életjelenség ábrázolás után. Életek, jelenetekben, a párkapcsolati vagy mondjuk ki, a házassági krízisek oldaláról. Finito, egy humorral vastagon átszőtt, de már az első mondatnál el nem eresztő téma, jelenség. Életszagúan hatott minden, ami a színpadon történt, nem volt kérdés, hogy tudunk e azonosulni mindazzal, amiről a darab szólt: ideje szembenézni, kimondani mindazt, amit inkább mélyen eltemetnénk magunkban. Ki vagyok? Ki vagy Te? Mi történt velünk? Hol vagy Te? Hol vagyok Én? Hol van a Mi? Élünk vagy halunk? Együtt vagy sem? Mennyit és mit ér az emberi élet, ha az már csak lét. Milyen árat vagyunk hajlandóak megfizetni saját vagy a másik ember boldogságkereséséért? Minden eladó? Minden eladó. Nem volt szükség a hangulat mesterséges fokozására: az első mondat után, feszültség táplálta ágaskodó kíváncsisággá nőtt bennünk, az érdeklődő figyelem. Az előadás során szépen, módszeresen előkerültek a mai társadalom krónikus, de sokszor titkolt, vérző sebei is. Csak a kíméletlenül realisztikus ábrázolás hozhatta meg a megoldásokat a színpadon, ahogyan az életben is: nem lehet megúszni a mélységeket, ha magasságokat akarunk. Szóval, tehetséges diákok az Ady gimiből, egy vibráló, elszánt, Tanítóval – direkt ezt a szót használom, mert véleményem szerint Zsuzsa Tanítja – tantárgyai mellett – az Életet a közös színpadi munka során. Következzék az Interjú Gál-Ködöböcz Zsuzsával, a ráckevei Ady Endre Gimnázium tanárával. Ez esetben rendhagyó módon a szereplők is feltűnnek ebben az írásban. Tényleg nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

1. A közepébe vágok, ahogyan a darab, a téma is tette: összeházasodott emberek, összeházasított problémái: ezek voltak a kérdések és a válaszok mozgatórugói. Nem volt hangolás, bevezetés, rávezetés. Az első mondat után belehelyezkedtünk a történetbe. Még nincsenek 18 évesek, de elhittük nekik a felnőttséggel, házassággal járó valós válságok ábrázolását, megdöbbentő beleéléssel, mondhatni érzelem és fájdalomtól nem mentesen. Zsuzsa, miért éppen Finito? Miből gondoltad, hogy ezek a diákok nemcsak szövegeket mondanak ügyesen, artikuláltan szerepeikben, hanem átéléssel, megéléssel adják elő szerepük szerinti, vélhetően még meg nem élt érzéseiket, gondolataikat?

A Finitóval először akkor találkoztam, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen színházi nevelést tanultam. Azonnal megfogott: egyrészt folytatja egy ősi drámatípus, a moralitás hagyományát, másrészt nagyszerű látleletet ad jelenünk hol titkolt, hol vállalt problémáiról, mindezt kacagtató helyzetkomikummal és nyelvi megoldásokkal. Vicces, de valójában fájdalmasan (mondhatnám: véresen! komoly. Már akkor tudtam, hogy egyszer, valahol, valamikor színpadra állítom. Ez most sikerült. Természetesen mindig nagy kihívás gyerekekkel/fiatalokkal felnőtteket játszatni. Vannak, akik egyenesen ellenzik. Én is belátom, hogy kényes, vitatható megoldás. Ugyanakkor a fiatalok szívesen „próbálják fel” ezeket a szerepeket. Bevallom, arra számítottam, afféle stilizált „maszkos játék” lesz, eltúlzott, sematikus figurákkal – s talán nem is bántam volna, egy példázatba belefér. Aztán a próbafolyamat során egyik meglepetés ért a másik után.

2. A karakterekhez választott személyek, személyiségek tökéletesek voltak. Mindenki hozta szerepének, jellemének sajátosságait, tökéletes volt a rendezői szerep/szereplő párosítás. A színpadon álló fiatalok egy állandó társulat, a gimnáziumon belül? Vagy minden darabhoz külön-külön castingolsz? Konkrétan a Finito csapata hogyan, miként állt össze?

Ami a karaktereket, szereposztást illeti: a szereplők között voltak olyanok, akikre korábbi iskolai műsorokban figyeltem fel, voltak, akiket tanítványként ismertem meg, és volt, aki – amikor bementem az adott osztályba szereplőt „vadászni” – önként jelentkezett. Természetesen igyekeztem „testhezálló” szereposztást készíteni, bár az első olvasópróbán még nem volt kőbe vésve, ki melyik szerepet kapja, melyikhez van kedve, melyik áll jól neki. Utólag – még ha szerénytelenül hangzik is – azt hiszem, telitalálat volt aszereposztás. Ami a kérdés másik részét illeti: sajnos a gimnáziumban (egyelőre ) nem működik állandó színjátszó kör. Ennek legfőbb oka, hogy a magas óraszámok miatt (30-35 óra/hét) a tanulók idejébe szinte alig fér bele egy ilyen időigényes rendszeres foglalkozás. Az sem javít a helyzeten, hogy a bejáró tanulóknak egy kora reggeli próba hajnal ötkori kelést, egy délutáni pedig bizony késői, 17-18 óra körüli hazaérkezést jelent. Mivel a játszók között dömsödi, szigetszentmiklósi, tököli fiatalok egyaránt voltak, ez valóban áldozatos munkát követelt tőlük.

3. A darab egyik központi kérdése volt, hogy az egymás szemében-lelkében visszatükröződő énünk vajon reális vagy hamiskás képet fest-e. Hogy képesek vagyunk-e az idő előre haladtával ugyanúgy érteni, érezni egymást, hogy ezek az elkerülhetetlen változások mennyire tesznek egymás számára idegenné bennünket. Te hogyan vélekedsz erről? Melyek voltak a próbák során, a darab neuralgikus pontjai, mondanivalói, ami köré építettétek a darabot? Mi jellemezte a belső műhelymunkátokat? Mennyire kellett belenyúlni, hozzányúlni a számukra elviekben ismeretlen érzelmi válságok realitásához?

Az elidegenedés, a zátonyra futott kapcsolatok, a kiégés olyan társadalmi jelenségek, amelyekkel szemben nem folytathatunk struccpolitikát. Úgy vélem, ha szembesíthetünk egy tizenévest Hamlet, Bánk bán vagy Raszkolnyikov dilemmáival, akkor a jelent sem mutathatjuk rózsaszín szemüvegen át. A próbák bizony nem a szövegtudás ellenőrzéséből és mozdulatok, gesztusok „betanításából” álltak. Brrr! Nagyon sokat beszélgettünk egy-egy karakterről, egy-egy helyzetről. Ki mit miért mond? Miért azt teszi, amit? Hogy juthatott idáig? Milyen választási lehetőségei vannak? Kényszerpályán mozog vagy maga irányítja a sorsát? Elsősorban ezt jelentette a próba. Maguk a fiatalok döntöttek egy-egy megoldásról: ironikusan, érzelmesen vagy dühösen szóljon-e a szereplő, üljön vagy álljon, szembe nézzenek vagy háttal álljanak egymásnak. Nagyon odafigyeltek egymás játékára! Hányszor hangzott el: Hú, amikor ezt vagy azt csináltad, az tök jó volt! Bár akadt kritika is! A csapat nagyszerűségét mutatja, hogy ebből sose származott sértődés! Aztán egyszer egy kora reggeli próbán Levente és Melitta olyan elképesztő veszekedést játszott, a kapcsolat megrekedtségének, fájdalmasan visszafordíthatatlan kiégését ábrázolták, hogy leesett az állunk. Az őrnagyot alakító Tánó cinizmusa szinte sütött, a sztárriporter Dávid, a buzgó riporterlány, Boglár és az operatőr, Andris, a világ legtermészetesebb dolgaként kezdte el tervezgetni a főszereplő halálát, a polgármester (Ricsi) „oldjuk meg okosba’” mentalitása, a költő (Dani) képtelen elvontsága, az anyós (Anna) és a szomszéd (Donát) komikus földhözragadtsága vagy épp Tigris Niki (Kata) szívszorítóan szánalmas alkoholizmusa – életre kelt, működött! Ehhez már csak ráadás volt a két lelkes Angyal (Levente és Barnabás), valamint az Úr (Molnár László igazgató úr) groteszk fináléja.

4. A főszereplők párkapcsolati krízise egymásra oda-vissza ható módon, több vérző társadalmi problémára, jelenségre is rámutatott. A bevezetőben írt “minden eladó” jelenkori tettenérése zajlott a párhuzamos szereposztásokban. Ilyen célokat szolgált a polgármester, orvos, popsztár szerepe. Nagyon is éles görbetükör, amibe muszáj belenéznünk és okulnunk belőle. Ezek a problémák tényleg ennyire kéz a kézben járnak? Jól gondolom, hogy ezek a szálak segítették az alapprobléma megértését?

Azt gondolom, a házaspár kapcsolati krízise nem alapprobléma, csak kiindulópont. Az írói koncepció eköré építi, ennek révén hozza be a darabba a többi szereplőt, akik – ha jól odafigyelünk – mind a társadalom valamely csőd-jelenségére világítanak rá. Vagy ha tetszik: a mindent átszövő cinizmus, pénz éhesség, önzés egy-egy variációját mutatják. Ha tetszik: Vali és Gáspár épp azért annyira sebezhető, mert még nem „fertőtlenítette” őket celeb-zombivá a világ – bár kétségtelenül efelé tartanak.

5. Mi a célja egy gimnáziumi színjátszókörnek, pontosabban a Tiéteknek, a Ti olvasatotokban? Őszintén szólva, ez a kérdés fel sem merült volna bennem, ha nem egy ennyire komoly témát, problémát feszegető darabban látom a társulatot. Az az érzésem, hogy nem pusztán a kellemes időtöltés a cél, ebben lehet valamilyen küldetéstudat. Ezt jól gondolom? Művészet általi gondolatközvetítés, gondolkodásra késztetés? Ez így nagyon magaslat? Vagy?

Nem akarok magasröptű, lélekemelő kifejezéseket puffogtatni vagy épp pszichologizálni. Egy társaság/társulat célja szerintem, hogy a benne lévők jól érezzék magukat! Nem bizarr érdeklődésű, elvont lélekelemzők vagyunk, nem célunk világmegváltó nagy igazságokat kinyilatkoztatni (Avagy: Megmondani a tuttit ), hanem érdeklődő és kíváncsi emberek, akik szívesen gondolkodnak és beszélgetnek mindenről, akiket érdeklik a többiek gondolatai, jókat derülnek a poénokon, és szívesen komédiáznak a szó legnagyszerűbb értelmében. A küldetés: az ember számára a legérdekesebb az ember! (Legyen szó a társadról vagy egy fiktív alakról akit játszol/akivel játszol.)

6. Molnár László igazgató úr nem először állt színpadon, egy társulat tagjaként. Feltételezem, hogy fontos számára a gimnázium társulatának munkássága, hiszen komoly fémjelei a RADYG közösségnek. Ez lenne az indikáció? Esetleg valamilyen plusz személyes indíttatás a részéről?

Molnár László, az Ady Endre Gimnázium igazgatója sorait, szó szerint közlöm:
„Kisiskolás koromban bábszínházi előadás szerepelője voltam. Gimnazistaként a Kis herceg c. darabban játszottam több szerepet. Tanárként nap, mint nap egyfajta színészként próbálom óráimat színesebbé tenni. A nyilvános szereplés nagyon vonzott mindig is akár szónoki beszédről, előadásról, televízióról vagy szavalásról volt/van szó. Meggyőződésem, hogy a színpad nevel. A közös munka diák és tanár között újfajta kapcsolatot épít, hiszen együtt felelünk a darab sikeréért. Így örültem annak, hogy Gál-Ködöböcz Zsuzsanna kolléganőm lelkesen és rendkívül elkötelezetten szervezi az iskola színjátszását. Nem tagadom, van az iskolai marketing szempontjából is jelentősége: aki lát minket együtt és iskolaválasztás előtt áll, remélem megtetszünk neki. Az a fajta partnerség, mely színpadon látható, iskolai keretek között is jellemző a gimnáziumra. Nyilvánvaló, hogy például az érettségi vizsga sikere, csak a közös munka eredménye lehet, éppen úgy, mint a világot jelentő deszkákon.”

7. Oly keveset tudunk rólatok itt a városban – leszámítva a gimnazisták szüleit – . Kérlek, mutasd be a gimnázium művészeti közösségét, egyben magadat is és minden illetve mindenki mást, akik művészeti értékeket teremtenek, képviselnek.

Ami engem illett: gyütt-maradt vagyok Ráckevén! Kárpátaljáról települtem át Magyarországra, magyar-dráma szakos tanár vagyok, a Ráckevei Ady Endre Gimnáziumban tanítok 2001 óta. Nagyon megszerettem Ráckevét, értékes barátokra, közösségekre találtam itt. Tanár dinasztiából származom, négy generáció óta íratunk és javítunk dolgozatokat, feleltetünk, volt aki kórust, volt, aki színjátszó kört, volt, aki növénynemesítő szakkört szervezett…
Szerveztem már városi és gimnáziumi ünnepi műsorokat, vetélkedőket, mentoráltam diákvállalkozó versenyen induló csapatot (Megnyertük az országos döntőt!), ha úgy adódott, tolmácsoltam a Summerfesten. Mindig adódik új és izgalmas feladat! Szeretném, ha hagyománnyá válna, hogy a gimisek minden évben előrukkolnak egy komolyabb színdarabbal, amit a város közönsége is láthat. Már tervezgetem a következő tanév előadását…

8. Idegenként, igazi nézőként – azaz nincs személyes kapcsolatom egy szereplővel sem, tehát elfogultságról szó sem lehet – felkeltették érdeklődésem ezek a tehetséges fiatalok. Kérhetek egy olyat magam és az olvasók nevében, hogy mindegyikőjük egy-két mondatban leírja mit jelentett számára ez a darab, a saját szerepe megformálása, a közös színpadi munka?

A lelkes szereplők is megtiszteltek gondolataikkal. Szó szerinti közlésben, íme, az ő olvasataik:

Liptai Melitta/Blondinné Vali: “Nem is gondolnánk, hogy egy másfél órás színdarab mögött mennyi minden rejtőzik. Először is, munka. Ráfordított idő, aminek egy pillanatát sem bántam meg. A közös próbák alatt megismerkedhettem számomra új emberekkel, és az eddig ismerős arcok egy új oldalával. Rájöttem, hogy mennyi tehetséges diák jár az iskolánkba. A szerepem (Blondinné Vali) megformálása nagyon érdekes volt és kihívásokkal járt, tekintve a szenvedélyesebb jelenetekre, vagy arra, mikor egy-egy viccesebb momentumban teljesen komolynak kellett maradnom. Nagyon megszerettem ezt a kis csapatot, a Tanárnővel való közös munkát, és magát a színdarabot is. Társadalomkritika tizenéves fiatalok szájából. Élmény volt! “

Lukács Levente/Blondin Gáspár: „Egyet biztosra vehetek – ez örökké velem marad. Mind a karakter, mind a számtalan élmény, melyet a többiekkel együtt megélhettem a hónapok során. Szeptember óta készülgettünk a darabra, de egy percet se bántam meg, amit rászántam. Blondin Gáspár lelkivilága igazán traumatikus, olyan világlátással bír, melyet egy külső szemlélő nehezen tud megemészteni, s legfőképp átérezni. Ő már nem lát szépséget a napfelkeltében, a szerelemben, az apró dolgokban az életében – csupán elkeseredettsége és lefáradtsága maradt, melyek az öngyilkosság felé vezetik, ám egy kis része még mindig nem áll készen megtenni. Csakis hálás lehetek neki.”

Olasz Anna/özv. Vecserák Károlyné, Blondin anyósa: „Köszönjük, hogy megnézte darabunkat! Még jobb, hogy tetszett is önnek.:) Nekem igazából ez volt az első komolyabb színházi szereplésem. A karakter, akit megformáltam, vagyis az anyós, egy nem túlságosan jószívű és kedves szereplő. Mozgatórugója a pénz és az elismerésvágy. Mint láthatta, nem nagyon tetszett neki, pl. amikor a főztjét kritizálták. Én alapvetően egyáltalán nem ilyen vagyok. Ez a szemlélet nem áll közel hozzám, de amennyire tudtam, próbáltam azonosulni vele. Ez a szerep megmutatta nekem, hogy ilyen ember is tudnék lenni, még ha a valóságban ez egyáltalán nem így van. Nagyon örülök, hogy sikerült bekerülnöm a csapatba, mert jó volt a közös munka és a társaság is!”

Detrich Athanász/Juhos Buda őrnagy: „ Én az esetek túlnyomó részeben ha színpadon vagyok, akkor a komolyabb szerepek állnak közel hozzám. Ez most is így volt, ezért élveztem az előadás egész menetét.”

Szuromi Dániel/Bicskei B.László,költő: Élesben a színpadon szerepelni olyan, mint egy sötét autópályán haladni. Egy kis fénykörön belül látunk mindent, tudjuk, elvileg mi hogy fog történni, de ha valami váratlan történik, nekünk kell improvizálnunk. Zseniális volt a többiekkel együtt dolgozni, főleg egy ilyen kaliberű darabon, ami rímekbe szedett poénokkal képes ilyen erős társadalomkritikát megfogalmazni; mert ha a darab magában túlzás is, az nem, ha beismerjük, hogy a világnak gondjai vannak. Nagyon várom, hogy újra eljátszhassuk valahol a Finitót, óriási élmény együtt dolgozni a csapat többi tagjával, valódi színpadon, felnőtt közönség előtt és zárt körben, a próbákon is. Remélem, minél hamarabb megismételhetjük. 

Adonyi Richárd/Pacsik Ferenc polgármester: “Amikor először láttam a forgatókönyvet egyből a polgármester karaktere fogott meg, én nagyon élveztem megformálását, szintúgy magát a darabot és a közös munkát. A társaim jófejek, szerethetőek, könnyen össze lehetett hangolódni velük és remekül eljátszották a szerepüket. Ezeknek hatására a végeredmény is pazar lett szerintem.”

Köszönöm Gál-Ködöböcz Zsuzsannának, Molnár László Igazgató úrnak, és az Ady Endre Gimnázium aktuális lelkes társulatának az interjút.

M. Selmeczi Julianna

Fotók: Engyel Gábor