Kineziológia, ásványok Csengeri Zsuzsával

Csengeri Zsuzsáról már olvashattatok a Míves Sziget online felületein. Kineziológus, ásványékszer készítő, író, édesanya, feleség. A Hetedik Napon című könyve annyira megérintett, hogy szerettem volna többet megtudni a kulisszatitkokról, háttér információkról. És persze szerettem volna „kikódoltatni” Zsuzsával a történetben rejlő tanulságos és fontos részeket. Feltettem a kérdéseimet, megkaptam rá a válaszokat. A közbeeső egyeztetésekben és a személyes találkozások alkalmával is úgy éreztem, hogy Zsuzsa tényleg egy másik dimenziót képvisel. De ez a dimenzió nem párhuzamosan fut a miénkkel, ezért is jön létre menet közben jó néhány metszéspont. Egy-egy villanykörte szimbólummal.  Egy-egy felismeréssel. 

1.Először is kérlek mutatkozz be, kicsit önéletrajzi stílusban: hogyan, milyen utakon. útvesztőkön keresztül jutottál el a kineziológiához és az íráshoz?

József Attila jut eszembe, aki ezt mondta: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot.”

Valahogy így voltam én is. Mindig is az emberek, az emberi sorsok érdekeltek. Bármilyen foglalkozásom, állásom is volt éppen (meteorológus technikus, magánvállalkozásomban ruhatervező-divatárukészítő, multi cég ügyvezetőjének az asszisztense) mindig ki-ki néztem, ki-ki vágytam belőle, de még nem láttam, hogy mi is lenne az, ami valóban elhív engem, ami a valódi hivatásom lehetne. Ezeket az időket nem nevezném útvesztőnek, hiszen pont ezek tettek azzá, aki ma vagyok.

Semmi sincs hiába.

1994-ben hallottam egy előadást a kineziológia „One Brain” ágáról. Mondhatni, hogy megszólíttattam! Azonnal megfogott a kristálytiszta logikája, éreztem, hogy ez az, amit kerestem. Persze, az akkori élethelyzetem nem tette lehetővé, hogy elkezdjem tanulni. Ma már tudom, nem volt még itt az ideje.  Amikor aztán felnőttek a fiaim, és már megadatott, hogy szinte teljesen magamra koncentrálhattam, engedtem a hívásnak. Életem legjobb döntése volt, pedig akkor már elmúltam 50 éves. Ezáltal, immár negyedszer vágtam bele abba, hogy teljesen más alapokra helyezzem az életem.

Soha nem késő!

Innen aztán szinte nyílegyenes út vezetett odáig, (na, és rengeteg munka) hogy ma már, mint haladó oktató tanítom is ezt a fantasztikus módszert.

És az írás?

Az írás nagyon sokáig az elérhetetlen vágyak polcán pihent. Nem azért, mert régebben kevésbé tudtam írni, hanem félem attól a pőrére vetkőzéstől, amit az írás megkíván. Mert ide ki kell, hogy tegye az ember szívét, a lelkét, mert ha nem, akkor nem ér az egész semmit. El kell jutni odáig, hogy talán már kevésbé számít az, hogy hányan lökik félre – lenéző mosollyal az arcukon – és bízni abban, hogy ha csak egy embernek segít, akkor már megérte. Ilyen erős, hogy merjek írni, úgy látszik, csak pár éve lettem, ami valószínűleg a kineziológiának is köszönhető.

2. Két könyved jelent meg: Útközben és a Hetedik napon. Miért pont ezt a két élethelyzetet választottad könyveid témáinak? Esetleg a munkád során összegyűlt tapasztalatok sajátosságai alapján döntöttél amellett, hogy a válásról, életközép válságról, újrakezdésről és az alkoholizmusról, szenvedélybetegségről írj?

A két könyv teljesen különböző, és mégsem. Mindkettő az útkeresésről szól, és arról, hogy bármilyen helyzetbe is kerülünk, onnan mindig van egy kiút, mindenre van egy megoldás, ami nem más, mint a saját megoldásunk. Természetesen nem csak a munkám, hanem az eddigi életem is adott annyi információt és tapasztalatot, hogy – eddig – két könyvnyi mondanivaló lett belőle. Mögöttem is van pár újrakezdés, válás, megtapasztaltam azt a bizonyos életközépi válságot is. Mondjuk alkoholista nem voltam (absztinens vagyok) de azt hiszem, hogy mindenki környezetében éppen elég példa akad erre. Bár, azt gondolom, hogy az alkoholista, mint szenvedélybeteg, bármi mással is helyettesíthető lett volna. Itt inkább azt szerettem volna ilyen nyilvánvalóan bemutatni, hogy mi mindent teszünk azért, mi mögé bújunk el, hogy ne kelljen szembenéznünk a valódi problémáinkkal, valódi félelmeinkkel. Pedig a megoldás ebben rejlik. Lássam, hogy ki vagyok, és ehhez képest ki akarok lenni. Amennyiben nem az vagyok, aki lenni szeretnék, akkor változtatnom kell. A változtatásra nekem van jogom, és lehetőségem, de annak a felelőssége is az enyém.

3. Fajsúlyosabban és hangsúlyosabban jelenik meg a kineziológia A Hetedik Napon című könyvedben. Laikusként úgy éreztem, hogy könnyebben megérthető, összefüggéseiben értelmezhető a történet ok-okozati viszonya, a párhuzamos idősíkon futtatott cselekményszálak miatt. Mi alapján döntöttél emellett a verzió mellett?

Igen, itt kézenfekvő volt, hogy egy oldás által ráerősítsünk arra, illetve megláthassuk, hogy mennyi minden függhet attól, hogy a szüleink hogyan várnak minket. Min megyünk keresztül, milyen blokkok íródnak be a sejtjeinkbe akár fogantatásunktól, és ez hogyan eszkalálódhat a későbbiek folyamán. Még akkor is, hogy ha születésünk után már szeretetteljes légkörben növünk fel, „a nem kellek” érzéséből nagyon komoly személyiségbeli problémák adódhatnak. Hősünknél, ráadásul, ez a negatív érzés kisgyermekkorban tovább erősödött, hozzátéve még a „nem vagyok elég jó” érzését is. Pontosan ezért választottam a párhuzamos idősíkban való történetvezetést, hogy a lehető legjobban megmutassa az ok-okozati összefüggéseket.

4. Népmesékben, bibliában is megjelenik az egyik bűvös szám, a hetes. Ahogy a teremtésben is, úgy a könyvedben is az első napon elkezdődik valami, a semmiből, a semmiben és az utolsó napra viszont elkészül a mű. Gondolom tudatos volt a történet ráfűzése a teremtő vonalra. Melyek számodra a legfontosabb párhuzamok a bibliai történetben és az általad megírt történetben?

Az életünk szinte minden történése szimbolikus. A regénynek van egyfajta meseszövése, szimbólumokkal tűzdelve, éppen úgy, mint az életünknek. Ebben a pillanatban is éljük az életünk aktuális „hat napját” és ettől a hat naptól függ, hogy a hetedik napon „megpihenhetünk-e”. Hogy ez a hat nap éppen a valóságban mennyi idő, az már egy más kérdés, de a végén mindig eljön a hetedik nap, ami lehet a sötét kétségbeesésé, vagy akár a „megvilágosodásé”. Csak rajtunk áll.

5. Miközben olvastam a Hetedik napon c. könyvedet, kb. az egyharmadánál írtam egy üzenetet neked, hogy ez a könyv gyógyít. Amit én éreztem, azt te szakmailag hogyan fogalmaznád meg?

A lélek gyógyulása (és ezáltal a testté is) attól függ, hogy meglátjuk-e a saját életünkben az önsorsrontó mintákat. Tudunk-e olyan döntéseket hozni, hogy ezeket megváltoztassuk. Meglátjuk-e, hogy amit eddig hittünk magunkról, az nem feltétlenül valós, hanem talán csak a felnövekedésünk során kapott minősítéseknek, elvárásoknak akarunk megfelelni. Amint meglátjuk azt, hogy jogunk van változatni, és nem kell a beíródott, megtanult minták szerint élnünk, hogy annál sokkal jobbak, értékesebbek, nagyszerűbbek vagyunk, mint amit eddig hittünk magunkról, az az érzés abban a pillanatban gyógyít. A történettel, többek között, erre szerettem volna rávilágítani.

6.Kijelenthetjük-e, az általad képviselt területből, a kineziológiából kiindulva, hogy felnőttkori problémáink gyökere és egyben megoldása is a magzati korban és a gyermekkorban elszenvedett sérelmekben rejlik?

Egyrészt már az őseinktől is „hozunk” érzelmi blokkokat, információként a DNS-ünkbe beíródva. Továbbá fogantatásunk pillanatától, magzatkorunkban is „gyűjtjük” a további blokkokat, ami létrejöhet a saját, vagy édesanyánk negatív érzései által. A kisgyermekkor is hozzáteszi a magáét, így elmondható, hogy 7 éves korunkig „megszerezzük” a negatív blokkjaink 90 %-át. Erre aztán már „csak” rakódnak a rétegek. A legerősebb negatív blokkok: nem kellek, nem vagyok elég jó, szerethetetlen vagyok.

7. A könyv happy end-del végződik. Szeretem, az ilyen befejezéseteket, mert hitet ad, hogy minden jóra fordulhat, bárhonnan is, bármiből is indul a probléma. Főleg ha vannak segítőink, akik rajtunk és problémáinkon túl látva, a problémát feladatként kezelve vezetnek végig minket az úton. Csökönyös hittel, szeretettel. Jól gondolom, hogy főhősödnek is ezért volt „szerencséje”? Nélkülük ment volna a gyógyulás, az új ember megszületése? Véleményed szerint önmagában az ezoterikus – pl.kineziológia – és/vagy tudományos – pl.pszichológia –  segítség elegendő lenne a révbe éréshez, támogató segítők nélkül?

Optimista vagyok, bár nem naivan a szerencsében hiszek, hanem az életben.  Abban, hogy ha én egyet lépek az élet felé, az élet legalább kettőt lép felém. Ezt már nagyon sokszor megtapasztalhattam a saját életemben is. Igen, nekem is, mint mindenki másnak, vannak félelmeim. De tudom, hogy ha szembenézek velük, megértem őket, akkor a kezeim között szeretetté simulnak. A kineziológia, mint alternatív módszer (nem nevezném ezotériának) egy eszköz arra (több más alternatív módszerrel együtt) hogy megmutassa az ok-okozati összefüggéseket, megmutassa a kliens saját megoldását. Igen, a saját megoldását, és nem sémákat. Mert mindenkinek minden problémájára ott van a saját megoldása, csak valamiért nem látja meg, nem fér hozzá. A blokkok oldását, és új alternatívák megmutatását ígéri a rendszer, de azt nem, hogy bárki helyett is bármilyen döntés hozzon, vagy tanácsokkal lássa el.  Ugyanis a valódi segítés nem az, hogy valakinek megmondom, hogy mit tegyen, hanem az, hogy ő meglássa, hogy mi kellene tennie, és adott esetben képessé tenni rá. A főhősöm elindult, megtette az első lépést, és az élet erre azonnal és erőteljesen reagált. Így elindulhatott egy folyamat.

8. Szerencsésnek mondható a főhős, mert úgy tűnik, hogy a segítők mellé/által kapott egy „receptet”, eszközökkel, ráadásul minden házhoz jött. Amellett, hogy mentálisan és fizikálisan teljesen leépült állapotban volt, egy hét leforgása alatt jelentős minőségi változáson ment keresztül, amelyben ráadásul minden problémája „varázsütésre” megoldódott. Túl rövid, túl ideális az egész. A hétköznapi gyakorlatban, életben is előfordulhatnak ilyen gyors irányváltások, megoldások, vagy ez azért több időt vesz igénybe?

Itt a legnagyobb „felhajtóerő” a megértés volt. Az, hogy a főhős megértette, hogy ő csak áldozata egy helyzetnek, és végig ment azon az úton, amit a sorsa elé vezetett. A „sötétből” kijutni a „fénybe” egyetlen pillanat is elég lehet. Ez egy döntés! Ott is maradni? Na, ez már kérdés. Mert bizony az éltető napsugár is vakítja a szemét annak, aki nincs hozzászokva. Nem tudjuk, hogy Péter meddig marad a fényben, őszintén kívánom neki, hogy sokáig.

9. Lesz e még folytatás? Készül esetleg újabb könyv? Ha igen, mit lehet tudni róla?

Egyelőre nem tervezem ennek a történetnek a folytatását (az előzőnek is kérték J ), mert valójában az volt a célom, hogy pár alapvető emberi kérdést körbejárjunk. Úgymint: gyerek-szülő kapcsolat, párkapcsolat, a világhoz való kapcsolat, és leginkább az élethez való kapcsolat.  Azt gondolom, hogy most (2015 –ben ) amit erről gondolok, beleírtam ebbe a könyvbe.

Igen, van a tarsolyomban egy téma, amit egy újabb regényben szeretnék „körbejárni”. A már megírt két könyvem élni tanítja az embereket. Viszont az élethez hozzátartozik a halál is. Ez ma olyannyira tabutéma, hogy az emberek magányosan, félelmekkel telve, felkészületlenül érik el az utolsó órájukat. Pedig, abban a pillanatban, amikor megszületünk erre a csodálatos világra, pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb el kell, hogy hagyjuk. De, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan. Hitem szerint a lélek, mint energia, (az energia megmaradás törvénye szerint) túléli a fizikai testet, és a láthatatlan tartományban, a továbbiakban is hatással bír, felkészülve arra, hogy az itt szerzett tapasztalást hasznosítsa. Nem kell megijedni, könnyed történetbe ágyazva, egy 100. születésnapját ünneplő hölgy gyönyörűséges históriáját szeretném a kedves olvasók elé varázsolni.

Még csak a fejemben van meg a történet váza, várom az alkalmas pillanatot, a mindent elsöprő „ihletet” ami végérvényesen a klaviatúrához ragaszt majd.:)

Végül Zsuzsa ajánlása, fülszövege a könyvről, kedvcsinálónak:

Halász Péter jobb sorsra érdemes fiatalember, egy napon végképp eljut a teljes reménytelenség, az önutálat olyan fokára, hogy csak egyetlen megoldás lát, ami nem más, mint meghalni, kiszállni ebből az önsorsrontó spirálból, amibe élete 33 éve alatt keveredett.

Hat nap alatt lepereg előtte élete filmje, ami egyértelműen megmutatja, hogy hol, mikor, milyen események és döntések juttatták el idáig. Ezzel párhuzamosan egyre inkább kirajzolódik az is, hogy talán még nem késő. Talán ebből is van kiút. Meg tudja-e ragadni a felé dobott mentőövet? Mi történik a hetedik napon?

Ebben a történetben főhősünk az alkoholt választja eszközként arra, hogy elbújjon a jelen valósága, a megoldandó problémák elől, de az alkoholt bármi mással is behelyettesíthetnénk. Ahhoz, hogy ne kelljen felvállalnunk önmagunkat, ahhoz, hogy másokra háríthassuk életünk sikertelenségének okét, elbújhatunk egy rossz párkapcsolat, egy méltatlan munkakörülmény, vagy az adott társadalmi rendszer mögé, amiben élünk.

Pedig csak egy feladatunk lehet: felfedezni az ok-okozati összefüggéseket, és ennek megfelelően új döntéseket hozni. Újraépíteni a bizalmat, a hitet, ami által azzá válhatunk, akik lehetnénk.

A könyv elérhető Míves Sziget kínálatában.