Igaz mese

Áttetszőség

Az Áttetszőség a látható és a láthatatlan között van, mint a hideg-melegnél a langyos, afféle édes-savanyú állapot.

Édes Állapot, rebegtem, mikor első gyermekem érkezését vártam. Tervek, elképzelések róla, rólunk, az életünkről. A fejemben készen álltak a tervek, mit tervek, a komplett terv az ideálisra, az optimálisra, na meg egy a túlélésre. Anya leszek, igazi,  gyermekem mindenek felett! -, hisz megkapom vele az élet ajándékát. Beteljesülés… talán ezt éreztem ekkor, ebben az édes állapotban. Ahol egyre távolabb került a munka, a napi rutin, a közeg, úgy lett várva várt szobatársam a nyugalom, az időtlenség, az apabiztonság.  

A vitaminok mellett számba vettem a sokszor olvasott-hallott nőtípusokat…, melyik is vagyok én? Egyértelmű, az Ősanya. Hisz pompásan megy az alárendelt szerep. Hónapok óta éjszakázom, a vágyott koncertjegyen is pikkpakk túladtam, amit túl-optimista fejjel a várandósságom felénél vettem meg. Túlbuzogva, elsőszülöttem hároméves koráig tettem a dolgom. Mert amit ez idő alatt elmulasztunk.., hát nehéz lesz pótolni – hallottam- olvastam a szakirodalomból.

Gyermekem közösségbe került, én pedig fejest ugorva a szabadságomba rögtön egy nyelvtanfolyamon találtam magam. Merthogy jó dolog, szép dolog, megtettem magunkért és a hazáért, de bocsánat, izé.., szóval, fél napos óvodai ellátásban részesülő gyermekem mellett, mostantól  napi 4 órában rólam is szólhat az élet? 

Aggódó anya énemet az óvodakapuban letéve teret hagyva az önmegvalósító énemnek, egy szerencsés fordulatnak köszönhetően – én is voltam jó időben, jó helyen – boldogan vállaltam el a közben ott felajánlott részmunkaidős állást, azaz nyelvtanfolyamom nyelviskolájában.  A kihívások, a közeg, az élmények testem-lelkem átformálták. Így sarjunkért egy önmagával jóban lévő, tettre kész anyuka indult el az oviba…., ahol azért képzeletben merevlemezt cserélt. Mert, bár a két program ha párhuzamosan jól futtatható is, de csak külön- külön hatékony.

Igen, igen, ennél a bekezdésnél a szemfüles olvasó már joggal tehetné fel nekem a kérdést: az édes-savanyú állapotra alapozva, mikor jön a savanyú állapot?  Be kell valljam: egy gyermekkel, helyi részmunkaidős állással, szorgos Édesapával egyszerűen nem következhetett be. Gyermekünknek kialakulóban lévő közösségi élete miatt anyai főszerepem a délutánokra, hétvégékre, szünetekre szorítkozhatott. Mert hittem, hogy rajtam túl is van számára élet, ahol a gyermekünk megkap számára minden fontosat.  Mindent, ami az én kompetenciahatáromon túl van.  Ekkortájt dolgoztam Önmagamért, a Családunkért, a Terveink Megvalósításáért.

Miután a Sors ezek után még két kislánnyal is megajándékozott bennünket, újra kellett tervezni, pontosabban le kellett állni a Tervezéssel. Édes, Savanyú, édesen savanyú pikáns helyzetben találtam magam. Látványos kettős szerep után következett egy láthatatlan. Két pici és egy nagyobbacska gyermek otthoni hátterének biztosítása, napi, heti, havi feladatok otthonunk falain belül és túl, a monotonitás, de egyben a tudatos és tudattalan önadományozás, táplálás szájon és szíven át… Láthatatlanul. A szennyes kupacok eltüntetése, az ételek a tűzhelyen, a virágoktól duzzadó ládák, felsepert járdák a Láthatatlan munkám bizonyítékai, eredményei voltak. Mert a házimunka csak akkor látszik, ha nem csinálják. Milyen igaz!  Amellett, hogy én mindig is szerettem Látszani, nem volt nehéz azonosulnom a Láthatatlansággal. Természetes Velejáró volt, helyettem a gyermekeim beszéltek, hatottak, bizonyítottak, győztek meg másokat, „munkám eredményeként”. Nem siettetve semmit, de olykor a tettrekészség, az ambíció, az új célok, az önmegvalósítás gondolati csírái újra nyitottá, aktívvá tettek. És vártam, figyeltem az új lehetőséget. Mert éreztem és hittem, hogy nekem menni fog, hogy az egyensúly akkor áll fel, ha mindkét szereposztásban tündökölhetek. 

Ha csak Látható vagy csak Láthatatlan maradtam volna, nem  tapasztalhattam volna meg a kiteljesedés érzését. Az Enyéim tettek azzá, aki vagyok: áttetsző lettem, azaz Nekik és a Világnak Tetszőnek.