Palackposták a Míves Szigetről

Amikor jó egy hétre kiszívesedik a világ

Szóval, kedves olvasóm, feltételezve, hogy megtetszett a cím, és idekattintottál azt jelentheti, hogy bármilyen dózisban is kaptad az elmúlt napokban – és feltételezem, hogy igen nagy erősségben kaptad – , a szíves, rózsaszín és piros gondolatokat, felhívásokat, akciós vásárlási lehetőségekről szóló reklámokat, mégis ott van a feszítő vagy kevésbé feszítő érzés benned, hogy megtudd, van e új a nap alatt egy új cikkben, egy következő írásban, mondjuk a szerelem és a férfi-nő viszonyának megfejthetetlenségéről. És persze ez még tetézhető, ha házasok és/vagy családot is alapítottak, azaz nyakig járnak, a felváltva rájuk zúduló mámoros és a “hogyan tovább” érzésekben. Stratégia, (válság)menedzsment, építés-rombolás, konszenzus, (újra)tervezés, (házi) pszichológia és filozófia…, és nem, nem tévesztettem el a témát, nem egy gazdasági cikket akarok írni. 

Szóval, teljesen rendben van az, hogy mi emberek, nemtől függetlenül kiemelt helyen kezeljük az érzelmek kinyilvánításával járó ünnepeket. Mert genetikai program, kód, hogy már életünk első közösségében is ott munkál bennünk a valahová, valakihez tartozás érzése. Társas lény, igen, aki keresi a hozzá hasonlót, vagy a számára érdekeset, hogy kiteljesedhessen, hogy két félből megszülethessen az egész.

Lágyan pattanó, színes óriás gömbök azok az érzelmek, melyek az első párválasztás idején vesznek minket körül. Erős belső késztetés megtalálni a párunkat, mert adni és kapni szeretnénk – a fajfenntartás genetikai programjára nem térek ki, de persze ez is benne van – . Adni magunkból és kapni másiktól, hogy többek legyünk. Mert sokféle tudatos és nem tudatos célja van ezeknek a folyamatoknak, de talán nem elhanyagolható az az ekkor még halovány indikáció: fejlődni szeretnék valakivel, kiteljesedni valaki mellett, együtt elérni új minőségeket. Olyanokat, melynek alapvető feltétele a másik fél, melyeket önmagunkkal, önmagunkban sosem érhetnénk el, sosem élhetnék meg.

Nagy Ő-ről, házasságról, gyerekekről, jó életről ábrándozunk, terveket szövünk, és nap nap után tesszük a tudatos vagy éppen tudattalan lépéseket a célhoz vezető úton. Említést szeretnék még tenni életünk főrendezőiről is, azaz a Sorsról és a Szabad Akaratról. És már meg is jöttünk. “Csak” ennyi a feladat: szocializációnk alatt minket ért ezernyi útmutatás, minta, és tapasztalat szövevényéből, a felsőbb rendező elv “bábjátékában” és a szabad döntések birtokában kellene megtalálnunk az életre szóló párunkat. Még szerencse, hogy mindezekbe kevésbé belegondolva, teljesen más folyamatok jellemzik ezt az egyébként nemes, nagyon is éltető és lüktető állapotot, mint a párválasztás. 

Aztán választunk egy párt, összekötjük vele az életünket: összeköltözéssel, házassággal, gyerekekkel, vagy mindezen ragasztóanyagok bárhogyan variálható kombinációjával. Az együtt töltött évek alatt folyamatosan sorjáznak a nem várt helyzetek, melyeket ha komolyan gondoljuk egymást vagy az eskünket, akkor fáradhatatlanul, de sokszor fáradtan meg akarunk oldani. Mert meg akarjuk tartani egymást, meg akarjuk őrizni egymásból a jót, mert az életünk csak így lehet teljes.

Szerencsések, akiknek van kivel ünnepelni. Bátrak, akik mertek választani, mertek döntést hozni. Nem megijedtek az élettől, az életben meghozandó (felelős) döntésektől, hanem élik és megélik azt. A “mindennek megvan a maga ideje”-t, lehet hogy nagy betűvel kellene írnom. Csacskán, rózsaszínben szerelmesnek lenni, csak bizonyos korban lehet. Tartós párkapcsolatban, házasságban élni szintén csak bizonyos korban, bizonyos érettségi szinten lehet. Aztán el kell fogadnunk, hogy a választásunk egy szövetség lett, amikor családot alapítottunk és önmagunkon kívül mások életéért is felelősséget vállaltunk. Párhuzamosan fut a mi jelenünkön való munkálkodás, az ő jövőjük, jövőbeli választásaik megalapozásával. Egészen beleszédülős, hogy ha ennyire mélyen belegondolunk abba, amit nap mint nap átélünk.

A magam részéről konklúziót is próbálok a végére vonni:  17 együtt töltött év, 14 év házasság, 3 gyermek  után magam és mások életén végig nézve  kijelenthetem, hogy nincs tuti recept. Max. a főzőműsorokban, mert ott az összetevők minősége, szerkezete mondhatni állandó. Viszont ettől lesz szép, izgalmas és kihívás az Egész. Mert a kihívások megoldása, teljesítése teheti csak teljessé, egyben varázslattá életünket, Családi életünket.

Mindezek ismeretében vagy tudatában, ha van olyan ember, akinek most meg tudod fogni a kezét, mert kitartott melletted, és kész arra, hogy folytatódjon és ne érjen véget a közös varázslás: köszönd meg, köszöntsd fel, ünnepeld vele szíves ünnepeink bármelyik változatát. Ajándék, élmény, lehetőség számtalan van. Természetesen itt, helyben. 🙂  

 

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!